A Körös-Maros Nemzeti Park Maros-ártér részterületét járva érdekes jeleneteknek lehetünk tanúi. Az uszadékfákon zsákmányra leső madarak kémlelik a folyó vizét, s időnként egymással is komoly összecsapásokba keverednek.
A Maros - mint általában a hazai folyók - szélsőségesen ingadozó vízjárású. Egy adott éven belül akár 6-8 méteres vízállás-különbséget is tapasztalhatunk. Az utóbbi néhány évben azonban inkább az volt jellemző, hogy a magasnak számító vízállások elmaradoznak, és hosszabbra nyúlik a nagyon alacsony, úgynevezett „kisvizes” időszak.
A jelenleg is tartó kisvizes állapotnak köszönhetően nagyon változatos, vadregényes tájkép tárul a folyót szemlélő természetbarátok elé. Az alacsony vízállás révén szárazra kerültek azok a nagyon változatos méretű és egyedi formavilággal rendelkező homokzátonyok, melyeket a Maros alakít a medrében, évről-évre változó helyeken és módokon. A homokzátonyokon túl több olyan, sokszor nagyméretű uszadékfa is látható most, melyek magasabb vízállás esetén teljesen a víz alatt vannak. Ezek általában egy-egy homokzátony szélénél megakadt, félig az aljzatban stabilizálódott, akár majdnem egész fatörzsek, illetve lombkoronák egyben.
Az uszadékfák amellett, hogy tovább növelik a tájképi értéket, sok madárfaj számára jelentenek ideális pihenőhelyet és egyben leshelyet a vadászathoz. Ilyen például hazánk egyik leglátványosabb megjelenésű madara, a jégmadár, amely kizárólag a vízből szerzi táplálékát, főként apró halakat. A zátonyszélen megakadt, változatos ágrendszerrel rendelkező uszadékfák nagyon jó leshelyet biztosítanak számára. A víz színétől nem túl nagy magasságban, egy-két méteren belül tud lesben ülni a madár, alatta pedig viszonylag sekély, átlátható vízfelület van, melybe szeretnek kihúzódni a halivadékok, s így könnyebben meglátja őket. A leshelyéről elképesztő gyorsasággal elrugaszkodva, mintegy nyílhegyként csapódva a vízbe, kapja el zsákmányát.
Ilyen alkalmas leshely híján azt is megfigyelhetjük, hogy a folyó fölött viszonylag alacsonyan, kolibri módjára, teljesen egyhelyben lebegve, szitálva lesi a kishalakat és ebből a lebegő állapotból zuhan aztán alá. Ez azonban nyilván nagyobb energiabefektetést igénylő vadászati módszer, mint ha alkalmas leshely állna rendelkezésére.
Ebben a késő őszi időszakban tudjuk legjobban megfigyelni a jégmadarakat, mert ilyenkor már feltehetően északabbi területekről is lehúzódnak ide a folyó mentére. Viszonylag gyakoriak köztük a civakodások, egy-egy alkalmas leshelyen több madarat is megfigyelhetünk, amint egymást elzavarják, majd visszatérnek. Jellegzetes vékony sípoló hangjuk kíséretében cikáznak föl-le a folyón.
Az apró jégmadarakon túl az egészen nagytestű gémfélék is szintén sokszor ezekről az uszadékfákról lesik a halakat. Az egyik legjellemzőbb folyóparti gémfélénk, a bakcsó szintén ezt a vadászati módszert alkalmazza. A partról bedőlt fákon is előszeretettel tartózkodik, nem kedveli annyira a vízben való gázolást, mint nagyobb rokonai, a nagy kócsag, vagy a szürke gém. Utóbbiak a sekély vízben való halászat mellett szintén ugyanúgy használják leshelyül az uszadékfákat. A köztük kirobbanó konfliktusok még látványosabbak, mint a jégmadarak összecsapásai. Egy ideális leshelyért akár komolyabb csatákat is vívnak egymással.
Ebben az őszi időszakban is érdemes tehát a Maros mentén sétálni és nyitott szemmel fürkészni a tájat, hogy a fentiekhez hasonló, izgalmas jeleneteknek lehessünk tanúi.
