Július második felében már megérkeztek a Körös-Maros Nemzeti Park tájaira azok az apróbb termetű nádi énekesek és partimadarak, amelyek kontinensünk északi részein költenek.
A déli tájak felé tartanak, de mivel ők lassabban haladnak, mint a nagyobb madarak, ezért hamarabb kezdik meg az őszi vonulást.
A madárvonulás a természet egyik leglátványosabb, sokáig misztikumok övezte, mindenképpen lenyűgöző jelensége. Ma már tudjuk, hogy a nálunk csak a nyári időszakban látható madarak télen azért tűnnek el, mert a táplálékhiány délebbi tájakra kényszeríti őket.
Köztudott, hogy a gólyák és a fecskék tavasszal érkeznek meg hozzánk, ősszel pedig, sokszor az iskolakezdéssel egy időben, nagy csapatokba verődnek, és útra kelnek Afrika felé. Általában a telelőterületek felé irányuló őszi, és a költőhelyek felé irányuló tavaszi madárvonulásról beszélünk, ám a vonulás maga nagyon hosszú ideig elhúzódhat. Már télen megkezdődhet a tavaszi vonulás, az őszi vonulás pedig sok faj esetében már nyár derekán megindul. Ezek általában nem olyan látványos vonulások, mint például a darvak több tízezres csapatai, melyek hangos krúgatással szelik az égboltot és jelzik a késő ősz beköszöntét, hanem az átlagember számára sokszor rejtve maradó, apróbb termetű madarak „szerényebb”, bár hasonlóan nagy távolságú vándorlása.
A nádi énekesmadarak közé tartozó foltos, énekes és cserregő nádiposzáták nagy számban költenek hazánkban, de tőlünk északabbi területeken, még Finnországban is jellemzőek. Ezek a fajok fokozatosan, egyik alkalmas nádastól a másikig repülve, napokig egy adott helyen táplálkozva, erőt gyűjtve vonulnak. Egy-egy nagyobb akadály – például magashegység, vagy tenger átszelése - készteti őket huzamosabb, hosszútávú repülésre.
Ezeknek az apró, nem is feltűnő tollazatú madaraknak a vonulása már júliusban megkezdődik, amit a madárvonulást kutató állomásokon megfogott észak-európai gyűrűs példányok is igazolnak. Hozzájuk hasonlóan a partimadarak közül is sok olyan van, melyek csak rövid ideig, éppen a fiókák röpképessé válásáig tartózkodnak az északi tundrák lápvidékein, majd nyár derekán már megkezdik vonulásukat délre. Ilyen például a jellemzően nagy csapatokba verődő pajzsoscankó, vagy a billegetőcankó.
Az idei évben is határozottan meg lehetett figyelni, hogy július második felében érkeztek meg a billegetőcankók a Maros mentére. Ezek az apró, barna-fehér tollazatú partimadarak előszeretettel tartózkodnak a folyóparti fövenyen, kopár szigeteken, zátonyokon. Ideális pihenő- és táplálkozóhelyet találnak maguknak az alacsony vízállású Maroson, ahol számos sziget, homokzátony tarkítja a medret jelenleg is. Röptükben hallatott, éles hangjuk már messziről feltűnő, a hang után lehet általában észrevenni, a víz színétől csupán centiméterekre, villámgyors szárnycsapásokkal suhanó madarakat.
